Fájdalmak
Lulu 2007.07.03. 17:39
"De a rom, melyet ott hagyott, magába temetett,
Egyedül maradtam, a tűzzel s a magánnyal."
Sötét éjszakában tompa fénnyel ragyog a hold, S bennem szabadulni nem hagyó, fájó képek Furcsa világ és tűz, mely régen elrabolt, Melytől lélekben halott vagyok, látszatra hiába élek.
Röpke boldogság volt, mely akkor semmit nem jelentett, S az idő múlása ezt is elvitte magával, De a rom, melyet ott hagyott, magába temetett, Egyedül maradtam, a tűzzel s a magánnyal.
Tudom, ez talán örökre így marad, Csendesen pislákoló tűz, én és a magány, Hogyan hihettem el minden szavadat, Mely olyan édesen csengett, mintha most is hallanám?
S mért hittem el, hogy te más vagy, Miért érzem azt, hogy most is gondolsz rám, Naiv az ember, és sokszor csal a látszat, Örökre elhitetted velem nem létező magad talán.
Mert legbelül tudom, semmit sem jelentek neked, Lelked üres, szívedben a legapróbb parázs is hűvös, Az én hibám talán, hogy belsőm soha el nem feled? Minden fájdalmamért vajon ki a bűnös?
Ki vagy te, s mit érzel irántam? Szerettél és szeretsz, de neked is fáj, ha érzed, Vagy gyűlölsz engem? Mondd ki azt is bátran, Mert tudom, téged nem nekem teremtett az élet.
|