Csendes utca, üresség. A kihalt, sárga fedelű sikátorban ernyedt félhomály.

Néha fel-felhangzik a kóbor kutyák ugatása, akik éhesen vonyítanak a nedves őszi éjszakán. papírdarabok, cigarettacsikkek hevernek a földön. Mintha lakna

itt valaki… Valaki, akinek nem hiányzik az emberek közelsége, s magányosan él itt egyedül. Halk nyekergés, csörömpölés hallatszik, melynek hallatára megrettennek a varjak, s heves szárnycsapkodások közepette szétrebbennek. Egy sötét alak vonásai rajzolódnak ki a félhomályban, hideg sejtelmességgel. A homályos kép lassan kiélesedik, s egy magas szakállas ember lép elő. Haja hosszú, szőke bozontos. Arcvonásai élesek, s nem is mondhatók csúnyának, inkább fáradtnak gyötrődőnek. S teste vékony, görnyedt. Hosszú, szőkés, ápolatlan szakállával mégis ijesztő látszatot kelt…Milyen hosszú ideje élhet itt egyedül , magába fordulva? S vajon hogyan juthatott el idáig? Talán régi háborúk emlékeit őrzi szívében?

Az ember most előre lép, éhesen kullog, s lassan kiér a fényes szabadba. Egy kutya eléfut, s ugatni kezd. Az állat fényes fekete szőrét bepiszkította a por, a kosz, a sár, az idő sara. Ugyanígy az ember ruháját is. Fekete szakadtas ballonkabát van rajta. Szemét a földre szegezi, tudomást sem vesz a csapzott szőrű állatról. Lassan, komótosan ballag. Egy saroknál jobbra fordul, s mintha egyik világból a másikba cseppenne, úgy jelennek meg újabb és újabb emberek, akik mind vidámak, gondtalanok, s szívüket nem nyomja egy nehéz titok. Egy nehéz titok, mely sosem lesz könnyebb, csak egyre nehezedik…..

MINDEN JOG FENNTARTVA!